A havat hozó Manók

Egy kis faluban, annak is csendes utcájában élt egy nagy család. Sok gyerekkel, két kutyával, macskával, baromfival. Szerettek itt élni, mert télen-nyáron a szabadban lehettek. Napközben a gyerekek iskolába jártak, csak úgy, mint a többi gyerek. Édesanyjuk minden nap finom, meleg ebéddel várta őket haza és mindig sütött valami finomságot is. Délután aztán kimehettek az udvarra játszani. Olyankor átjöttek a szomszéd gyerekek is, fociztak, szaladgáltak, kergették a csibéket, a macskát és fogócskáztak a kutyákkal. Néha be-beszaladtak pár finom falatért, amiből mindig jutott az állatoknak is.

Amikor beköszöntött a tél, egy reggel az anyuka ébresztgette gyermekeit. Persze nem nagyon akartak felébredni, jó volt aludni, lustálkodni a puha, meleg ágyneműben. Sokszor szólt már nekik, hogy ébredjenek, de ezen a reggelen nehezen ment az ébredés. Sötét volt még kint is, így nem csoda, hogy inkább aludtak volna.

És ekkor kinézett az ablakon. Legnagyobb örömére havazott. De valami furcsa dologra lett figyelmes. Kis, apró manókat látott repkedni. Nem akart hinni a szemének, ezért kinyitotta az ablakot, hogy úgy is megnézze. Mindegyik kis manónál volt egy pici zsákocska. És a zsákocskából szórták ki a hópelyheket.

Gyorsan felkeltett mindenkit, erre a hírre persze azonnal kiugrottak a gyerekek az ágyból. Együtt nézték, mi történik odakinn az udvaron. Szólni se mertek egymáshoz, nehogy elijesszék a kis manókat. Aztán amikor kivilágosodott, a havazás nem maradt abba, de a manókat már nem látták. Az iskolában nem árulták el senkinek, mi történt. És amikor leszállt az este, a manók ismét megjelentek a kis zsákukkal... és csak szórták-szórták a hópelyheket. Ez így ment egész télen. A gyerekek pedig rájöttek, h a havat a manók hozzák, de csak éjjel lehet látni őket, amikor sötét van.

Ezt a titkot megtartották maguknak örökre, de én most elmeséltem nektek, hogy ti is tudjátok.