A Tél Érintése

Szereplők

Róza, a szakácsnő
Henriett hercegkisasszony
Zsófia hercegnő
Rudolf herceg
Ferdinánd gróf
Edward, író - Henriett titkos szerelme

Kint puhán hullott a hó, a kastély ablakai melegen fénylettek a karácsony esti sötétségben. Odabent nagy a felfordulás, Róza, a szakácsnő éppen a pulykát ellenőrizte a karácsonyi vacsorához. Mint minden évben, most is nagyon izgul, hogy minden falat ízletes legyen. Pontosan tudja, mikor kell a sütőbe kerüljön a hatalmas madár ahhoz, hogy pontban nyolc órakor fel tudják szolgálni a hercegi családnak. Már csak két óra és asztalhoz ülnek, ezért igyekeznie kellett.
Róza már húsz éve, éppen azóta, hogy a hercegkisasszony megszületett a kastélyban szolgál. Amikor Henriett kicsi volt, mindig beszökött a konyhába, Róza pedig adott neki egy kis kekszet, csokoládét vagy amit a kislány megkívánt. Amikor nagyobb lett, vele osztotta meg a kisebb-nagyobb titkait is. Persze Zsófia hercegnő ezekről a dolgokról mit sem tudott. Henriettnek Róza olyan volt, mint egy kedves nagymama.
Mára már gyönyörű nővé érett, aki nem csak szép, de okos is volt. Falta a mindenféle témájú könyveket, több nyelven beszélt, zongorázott. Csendes, visszahúzódó lány volt, aki kiskorától kezdve apja, Rudolf herceg szeme fénye. Minden vasárnap reggel együtt jártak lovagolni és olyankor az élet nagy dolgairól beszélgettek. Nem is adta volna férjhez akárkihez. A gróf, akit kinézett neki, nagy tiszteletnek örvendett a környéken. Grófhoz méltóan előkelő, módos emberek társaságában mozgott, így Rudolf úgy gondolta, kitűnő választás lesz a lányának. Igaz, Henriett nem lelkesedett apjának tervéért, de ezt nem mondta meg neki, mert nem akarta megsérteni.

Henriett éppen elkészült az öltözködéssel, amikor csengettek. Halványkék szaténruhájában egyszerűen ragyogott. Haját kontyba csavarta, de pár tincset szabadon hagyott az arca körül, ami nagyon jól állt neki.
Vendéget vártak ma este, apja egyik közeli barátjának a fiát. Edward író volt, mígnem a háború elszólította. Miután véget ért a háború, újra írni kezdett, ma pedig együtt karácsonyozik Henriett családjával.
Miután a szobalány ajtót nyitott és elvette Edwardtól a kabátját, hogy majd felakassza, Rudolf jött üdvözölni barátja fiát, hogy aztán bekísérje a nagy étkezőbe. Eközben a ház úrnője, Zsófia a terített asztalra vetett egy utolsó pillantást.
Henriett épp a lépcsőn jött lefelé, amikor apja és Edward a lépcső aljához értek. És ekkor megpillantották egymást. Edward a meglepetéstől szólni se tudott. Megigézte Henriett tekintete. A nagy zöld szeme, aranybarna haja, a mosolya. Volt valami ártatlan ebben a tekintetben, talán egy kis gyermeki báj. Ugyanakkor gyönyörű felnőtt nő volt. Odalépett hozzá, a lány a kezét nyújtotta, ő pedig megcsókolta. Puha, bársonyos bőre volt, nehezére esett elengedni.
Miközben leültek az ünnepi asztalhoz és Rudolf felszeletelte a pulykát, vidáman beszélgettek. Edward elmesélte, milyen könyvet készül írni, Rudolf mesélt a legújabb lovairól, a lánya közelgő esküvőjéről, aminek persze Zsófia is nagyon örült.
Vacsora után átmentek a szalonba, Henriett zongorázott, a többiek kávéztak és tovább beszélgettek. Közben a két fiatal többször, lopva egymásra pillantott. Edward sajnálta, hogy Henriett hamarosan férjhez megy, de még ha nem is így lenne, tudta, akkor sem lehetnének ők egy pár. Túl nagy volt a társadalmi szakadék kettejük között.
Miután elfogyasztották a finom kávét és jól kibeszélték magukat, Edward úgy gondolta, ideje indulnia. Megköszönte a szíves vendéglátást, elköszönt apja egykori barátjától, kezet csókolt Zsófiának, és amikor Henrietthez is odalépett elköszönni, ő felajánlotta, hogy kikíséri, mert aznap este még meg akarta nézni kedvenc lovát.

Együtt léptek ki a ház ajtaján a gyönyörű téli hóesésbe. Henriett hófehér hermelinbundája szinte eggyé vált a tájjal, Edward csak nehezen tudta levenni róla a szemét. Csizmájuk alatt ropogott a hó, miközben beszélgetve az istállóhoz sétáltak. Miután megnézték a lovakat és még egy darabig elbeszélgettek, Edward visszakísérte a lányt a házhoz. Amikor megálltak és Edward a lányra nézett, azt gondolta, még sose látott ehhez fogható szépséget. Henriett hófehér bundáját és kalapját belepte a hó, lesütött szemének pilláin csillogtak a hópelyek. A férfi legszívesebben lecsókolta volna ezeket a hópelyheket, de ilyet sosem mert volna tenni. Így hát megköszönte Henriettnek is a vendeglátást és azt, hogy megmutatta a lovait. Ezután kezet csókolt neki és eltűnt a hóesésben. A lány sokáig nézett utána, fekete kabátja kirajzolódott a fehér tájban.
Henriett szemére nem jött álom azon az éjszakán. Ahányszor becsukta a szemét, mindig Edward arca jelent meg előtte. Ahogy a vacsora közben beszélt, nevetett, majd a közös sétájuk.
A férfi se tudott aludni, szobája ablakában állt, onnan nézte a hóesést, közben pedig a lányra gondolt. Hótól csillogó arcára, kedves mosolyára. Olyan érzése volt, mintha már régen ismerné őt, nem csak ma este látta volna először.
-Látnom kell még őt. Legalább még egyszer, mielőtt elutazom. - mondogatja magának. - Az nem lehet, hogy soha többet ne lássam azokat a gyönyörű szemeket.

Másnap reggel Henriett épp kedvenc lovát nyergeli fel, amikor lépteket hall az istálló bejárata felől.
-Te vagy az papa? - kiált oda.
De ekkor nem az apját pillantja meg, hanem Edwardot. Ugyan abban a fekete kabátban, amiben előző este volt.
-Henriett - szól halkan a férfi - kérem bocsásson meg, hogy hívatlanul jöttem el, de úgy éreztem, nem mehetek el addig, amíg még egyszer nem látom önt.
Ekkor lassan közelebb lép a lányhoz, akinek ettől, és attól, hogy a férfi még egyszer látni akarja őt, hevesebben ver a szíve. Zavartan igazgatja a ló kantarát, a férfi segíteni akar neki, de ekkor egy pillanatra összeér a kezük. Egymásra pillantanak, a lány szája teljesen kiszárad, szólni se tud.
És ebben a pillanatban Zsófia zavarja meg őket, mintha csak érezte volna, hogy oda kell mennie.
-Á Edward, azt hittem már elutazott. - mondja a lány anyja nyájasan.
-Kedves Zsófia asszony, én épp csak elbúcsúzni jöttem. Még egyszer köszönöm a szíves vendéglátást, remélem lesz még alkalmam eljönni, meglátogatni önöket. Igazán jól éreztem magam tegnap este. Kérem adja át szívélyes üdvözletem Rudolf hercegnek is. - ezzel sarkon fordult és elment.
Zsófia szigorú tekintettel nézett a lányára, majd kérdőre vonta.
-Na de lányom, mi volt ez? Miért jött vissza Edward?
-Jaj anya, - fakadt ki Henriett - azt hiszem szerelmes vagyok ebbe a férfiba. De tudom, hogy soha nem lehetek az övé, mert apám mást szánt nekem hitvesül. - és anyja nyakába borulva sírt és sírt.
Zsófia nagyon megsajnálta a lányát és akkor, ott, abban a pillanatban eldöntotte, beszélni fog a férjével. Mert az nem lehet, hogy a lánya boldogtalan legyen.
-Jól van lányom, ne sírj, hidd el, minden rendbe jön. - vigasztalta.

Miután visszament a házba, megkereste a férjét, mert mindenképpen beszélni akart vele. A dolgozószobában talált rá, azzal a Ferdinánd gróffal beszélt éppen, akit a lányának férjéül választott.
-Elnézést kérek gróf úr, de haladéktalanul beszélnem kell a férjemmel. - mondta az asszony a grófnak, aki azonnal felpattant, kezet csókolt a nőnek, elköszönt Rudolftól és már ott sem volt.
-Zsófia drágám, mi a baj, mi történt? Nagyon zaklatottnak látszol. - aggódott a férfi, hogy esetleg a lányukkal történt valami. Persze nem is állt olyan messze a valóságtól.
-Rudolf, a lányunk szerelmes. Méghozzá Edwarba. - mondta az asszony kertelés nélkül.
-Az nem lehet. - kelt ki magából a férfi. - Még csak nem is ismeri azt a férfit. És egyébként is. Ő egy író. Mit tud nyújtani a mi lányunknak, aki egy hercegkisasszony?
-Mit tud nyújtani Rudolf? Szerelmet, boldogságot. Kell ennél több? Te komolyan azt akarod, hogy Henriett hozzámenjen egy olyan férfihoz, aki bár társadalmilag hozzá való, de soha nem fogja szeretni? Soha nem lesz igazán boldog? Ezt szeretnéd? - kérdezte az asszony nyugodtan.

Rudolf leroskadt egy fotelba, arcát a tenyerébe temette és így szólt:
-Én csak a legjobbat akarom a lányunknak…
-Ha a legjobbat akarod a lányodnak, - szólt közbe Zsófia - akkor ne állj a boldogsága útjába. Menj és hozd ide Edwardot, amíg még el nem utazik.
És Rudolf belátta, hogy a feleségének igaza van. Elment hát, hogy elhozza a lánya szerelmét.

Aznap este Edward ott volt. Vele volt - és mindketten tudták, hogy megtalálták a boldogságot. Ebben a pillanatban kint újra havazni kezdett - mintha a tél is áldását adta volna rájuk. A közös életük most kezdődik el.

Vége