Emlékezés

Van egy ház Tevelen, az Alkotmány utcában. Gyerekként, majd később fiatal felnőttként minden nyaram ide kötött. Unokatestvérek, nevetések, a nagymamám hangja, a mézes-krémes illata…

Nagyon szerettük azokat a nyarakat. Reggel a finom kakaó illatára ébredtünk, amit a nagynéném készített nekünk. Napközben a ház hűvösében pihentünk, miközben a nagymamám régi történeteket mesélt. Este pedig, ha éppen lakodalom volt a faluban, mentünk megnézni a mulatozást. Ha otthon maradtunk, kiültünk a kertbe, beszélgettünk és nagyokat kacagtunk.

A nagymamám sokat mesélt, de én akkoriban még nem figyeltem eléggé… Talán fel sem fogtam…
Hogy egy ládával költöztek, és abban volt mindenük…
Hogy vonattal vitték őket, és sokat gyalogoltak…
Hogy semmijük nem volt, csak amit hoztak – és amit újra fel kellett építeniük.

Bukovinától Tevelig

A nagyszüleim bukovinai székely családokból származtak. A történelem sodorta őket először Bácskába, majd 1941-ben Magyarországra.

A nagymamám édesapja vasutas volt, így az ő családját először Bátaszékre, majd később Tevelre telepítették.
A nagypapám családját Bácskából Tevelre költöztették. Először a falu központjába, később az Alkotmány utcába – abba a házba, amely számomra később a nyarak otthona lett.

Bár mindketten Hadikfalván születtek, csak Tevelen ismerkedtek meg.
Két fiatal voltak, akik már túl voltak egy gyökerestől felforgatott gyerekkoron. Mire egymásra találtak, már tudták, mit jelent mindent elölről kezdeni.

1948-ban házasodtak össze.

A nagypapám pék volt. A keze munkájából éltek. A kenyér számára nemcsak munka volt, hanem biztonság is. Tudta, hogy abból a pénzből kell eltartania a családját, a négy gyerekét, amit ő megkeres.
Úgy emlékszem rá – vagy inkább abból tudom, amit a nagymamám mesélt, és amit a régi fényképeken látok –, hogy szigorú ember volt. De hatalmas szíve volt. A családot összetartotta, az unokáit pedig nagyon szerette.

Ami megmaradt

A nagyszüleim már nincsenek köztünk. De a történetük itt él az emlékeinkben.
Azért írtam meg ezt a történetet, mert volt bennem egy érzés, hogy nem hagyhatom elveszni.
Ez az írás egy emlékezés.
Azoké, akik egy ládával indultak el.
Akik nem kérdezhettek, csak mentek.
És akik mégis otthont tudtak teremteni.

Ez az ő történetük. És egy kicsit az enyém is.