Pók kaland

Élt egyszer egy ici pici pókocska. Nagyon szeretett kint mászkálni a fűszálakon, olykor rámászni fákra, bokrokra. Szerette a napsütést, a meleget, a friss levegőt.

Ám egy napon megváltozott minden. Nagy vihar közeledett, így jobbnak látta behúzódni valahova. Ilyenkor eddig mindig egy istállóban vagy tyúkólban húzta meg magát. De most betévedt egy házba. Így kezdődött Pókica kalandja.

Amikor a mi kis pókunk bemenekült az eső elől, körülnézett és látta, hogy nem az ilyenkor megszokott helyen van, nagyon megijedt. Az istállóban, a lovak karámjai felett már van előre megszőtt hálója, ahol elbújhat. De ez nem az istálló volt, hanem egy emberek által lakott, szép, tiszta szoba. Nem tudott már hova menekülni innen, a teraszajtót bezárták az esőzés miatt. Így nem volt más választása, bemászott az egyik sarokba és elkezdte építeni a kis hálóját, mert nem tudta, meddig kell ott bent maradnia.

Amikor már majdnem kész volt, észrevette, ahogy egy kisfiú közeledik felé egy nagy párnával. Szegény Pókicát bántani akarták, pedig még csak most tévedt be a házba. De a kisfiú is megijedt tőle, épp ezért volt vele bizalmatlan. Ha tudta volna, mennyire fél szegény pókocska, biztos nem akarta volna bántani. Szerencsére Pókica gyorsabb volt nála és el tudott szaladni. Ment, amerre a lába vitte, meg sem állt sokáig. Ekkor fényt látott a fürdőszoba felől, gondolta hát, meghúzza ott magát. Felmászott a mennyezetre, hogy észrevétlen maradjon. De sajnos a nagy pára miatt nedves volt minden, így leesett. Egyenesen bele a fürdővízbe, ahol a háziasszony éppen fürdött. Volt nagy sikítozás, nem is lehet tudni, ki ijedt meg jobban, Pókica vagy a néni a vízben. Az biztos, hogy egyik hamarabb kiugrott a kádból, mint a másik, így a pókocskának megint sikerült elmenekülnie.

Már nagyon fáradt volt, szeretett volna végre egy kicsit pihenni. Kitévedt a konyhába, felmászott a konyhapultra. Ott valaki pont szendvicset készített. Pókica nagyon megéhezett, óvatosan odamászott egy morzsáért, és ekkor zsupsz, a kenyeret, amin falatozott, ráfordították egy másik szelet kenyérre. Ajjajj, szegény Pókica, talán most vége lesz az életének, mert valaki meg fogja enni. Próbált kimászni a szendvicsből, de azt annyira szorította aki ette, hogy nem tudott kiszabadulni. Tolta fel a kenyeret, kúszott hátrébb, aztán egyszer csak hopp, kiesett belőle. Amilyen gyorsan csak tudott, lemászott az asztalról.

Szegény nagyon elkeseredett, mert mindig rossz helyre ment és így veszélybe sodorta magát.

Amikor meglátta a család kutyáját a kanapén feküdni, eldöntötte, hogy felmászik rá. Végül is a lovak hátán is szokott mászkálni, őket se zavarja, akkor a kutya hátán is jó helyen lesz addig, amíg újra ki nem tud menni az udvarra. Szegény kutya mit sem sejtve Pókica terveiről, aludt a kanapén. Felmászott hát rá, meghúzta ott magát és várt. Nem akart újabb bajt. De ekkor a kutya felpattant, vakarózott, megrázta magát, Pókica pedig messzire repült. És ha ez nem lenne elég, az egyik családtag észrevette a földön mászni és össze akarta taposni. Ennek a szegény póknak nincs szerencséje.

De aztán jött a megmentője. Az apuka meglátta, mire készül a kisfia és szólt neki, hogy ne bántsa szegény pókocskát, mert hát ő is egy élőlény és nem bánt senkit. Éppen ezért felvette és kivitte az akkor már napsütéses udvarra.

Pókica nagyon megörült, hogy végre újra kint lehet a szabadban, mászkálhat a fűszálakon, figyelheti a természetet és nem bántja senki.

Minden jó, ha jó a VÉGE!